„Hát akármit mondanak is Fonyódról, akár miként gyalázzák is azok, kik vele kibékülve nincsenek, azt az egyet kénytelenek ők is beismerni, hogy a hernyókból nem lesz oly csudálatos módon lepke, mint a mily csuda hirtelenséggel fürdőhellyé változott által Fonyód. No de lehet-e azt csudálni? Hiszen még az ellenségei is kénytelenek bevallani, hogy a Balaton part leggyönyörűbb pontja Fonyódon van. Már maga a nagy természet úgy alkotta ezt a kedves dombot, hogy az emberiségnek  üdülő helye legyen és ne csak az egészséget reparálja, hanem egyszersmind gyönyörködtessen is szépségével, gyönyörű kilátásával. Tarka is ám itt az élet! Nincs olyan perc, sőt egy szempillantás sem, mikor az ember újabb és újabb arcokkal ne találkoznék.” – ezzel az 1898. július 23-án megjelent újsághírrel köszöntöm Önöket, szép és tartalmas estét kívánva kedves mindannyiuknak. Százhat évvel ezelőtt, amikor fent idézett híradás megjelent a Somogyi Újságban, postára adtak itt Fonyód-fürdőtelepen egy képes levelező-lapot, amely mindmáig az első ismert üdvözlőkártya, amely szeretett településünket ábrázolja. Jelentősége oly nagy – kérem nézzék el nekem a továbbiakban is, ha mondandóm során némi elfogultságot vélnek fölfedezni -, hogy részlete díszíti könyvünk borítóját is. Pontosítanom kell magamat, mert aznap legalább kettőt adtak fel a lapból a fonyódi postán, ui. Nagy Balázs barátomnak s nekem is azonos feladási dátummal van meg ugyanaz a lap, így eldöntetlen egyelőre a kérdés, kié a legrégebbi fonyódi lap. Jól van ez így, hiszen mi gyűjtők, egymást segítve hódolunk annak a szenvedélynek, amelynek gyümölcsét hamarosan Önök is kezükbe vehetik.

Manapság reneszánszát éli a régi képeslapok gyűjtése, sorra jelennek meg a települések múltját képes levelező-lapok segítségével bemutató albumok. Szűkebb pátriánk, a Balaton régión belül többek között már kézbe vehetjük Balatonalmádi, Tihany, Siófok, Keszthely, Révfülöp, Balatonfüred és a tó keleti részének régi képeslapjait tartalmazó köteteket.     A fonyódi képeslapgyűjtés is virágzik, jó néhányan rendelkeznek több-kevesebb képeslappal. Ezen album képeslapjait több helyről sikerült összegyűjtenünk, sok lapot kölcsönkaptunk más településen élő gyűjtőktől. A fonyódi gyűjtők közül külön ki kell emelni Nagy Balázst, aki jelenleg a legjelentősebb gyűjteménnyel rendelkezik. E könyv képeslapjainak gerincét is ő bocsátotta rendelkezésre

 . Ugyanakkor a kötetben helyet kaptak Csutorás László, Németh Zsolt és jómagam legszebb képeslapjai is. Köszönet jár az önzetlen segítségért mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a ma elérhető fonyódi lapok majd’ mindegyike helyet kaphatott az albumban.
Külön köszönöm Csutorás Lászlónak, a Fonyód Városvédő és Szépítő Egyesület elnökének segítségét, aki felidézve emlékeit segített a helytörténeti szöveg összeállításában. A városvédő egyesület az elmúlt években több alkalommal tett közzé kiállításokon, folyóiratban régi képeslapokat, ezzel is előfutára volt kötetünknek.
    Engedjék meg, hogy felidézzek néhány eseményt, amely elvezetett ehhez a naphoz.
    Magam az első fonyódi képeslapot 1996 őszén vásároltam, és évek teltek el, amíg gyűjteményem szépen kikerekedett. Már akkor megfogalmazódott bennem a terv, hogy ezeket a lapokat közkinccsé kell tenni, hogy mások is megcsodálhassák a régi Fonyód strandjain és a kabinok előtt, számunkra mókásnak tűnő öltözetben napozó és fürdőző nyaralókat; a ma már többségében nem, vagy teljesen átépített formában látható épületeket; a vendéglők előtt ráérősen beszélgetőket és sorolhatnám tovább a különböző témákat, életképeket. A terv megszületett, s már csak idő kérdése volt, hogy mikor készül el a kötet. Időközben – a napokban van éppen öt éve – Fonyódra hozott a jó sorsom, s így már valamivel könnyebben tudtam a témával foglalkozni. Egy, a mostanihoz hasonló  kiállítással kezdődött a könyvtárban, 2000 februárjában. Azután sokan megfogalmazták az igényt, hogy szívesen látnák a lapokat egy albumban. Innentől kezdve módszeresen dolgoztam azon, hogy a képeslapok témánként csoportosítva, kísérőszöveggel legyenek ellátva. A 2001. év végére a művelődési ház munkatársaival közösen sikerült egy falinaptárt összeállítani, amely már sokak tetszését elnyerte. A 2002-es év nagy reményekre jogosított fel, ui. az önkormányzat képviselő-testülete felvállalta a kötet kiadását, s gőzerővel dolgoztam rajta, már a nyomdai tördelés utolsó fázisán is túlestünk, amikor anyagi okok miatt mégis meghiúsult a kiadása. Az azóta eltelt idő nem múlt eredménytelenül, hiszen sok szép lap került a látókörünkbe, így most olyanok is szerepelnek az albumban, amelyek 2002-ben még nem kerülhettek volna bele.

Egy veszprémi kiadó 2002-ben megjelentette a helyi lapokat, a rákövetkező évben a balatonfüredi és idén nyár elején a keszthelyi régi képeslapok kerültek bemutatásra igen szép, tetszetős külalakú albumban. A füredi könyv megjelenésekor, a szerkesztő helytörténész kolléga kapcsán merült föl először az, hogy megkeresem őket.     Ebben az albumban szándékaim szerint egy sétával egybekötött időutazásra hívom a kedves olvasót. Egy sétára, amely felvezet a kikötőből a strandon és a vasútállomáson át, majd a sándortelepi vendéglőkön, villákon keresztül a falusorba, közben láttatva templomokat, épületeket, majd a sokak által méltán kedvelt Bélatelepre érünk. Természetesen több olyan lapot is bemutatunk, amelyek nem sorolhatók be egyik szorosan vett témakörbe sem, de biztos vagyok abban, hogy azokat is érdeklődéssel fogják nézegetni. Időutazásra azért hívom Önöket, mert a lapok által 1898 és az 1940-es évek közé csöppenünk, s a képek mellé illesztett újságcikkek részletei is abba a korba röpíti vissza az olvasót, amelyben nagyanyáink, dédapáink járták a falu utcáit, élvezték a Balaton hűs hullámait. Igyekeztem a képek mellé információban gazdag szöveget írni, de segítségül hívtam az egykorú forrásokat is, hiszen annál jobban kevesen tudnák érzékeltetni a kor hangulatát, mint egy Fonyódra látogató, tehetséggel megáldott hírlapíró.

    Köszönöm mindazok bizalmát, akik előjegyzésükkel segítették a könyv megjelenését, hiszen tulajdonképpen látatlanba kértek egy könyvből, amely reményeim szerint nem fog nekik csalódást okozni.

Bubics Zsigmond könyvének előszavában írta azt, amit mi is helyénvalónak találunk, ezért az ő szavaival bocsátjuk útjára albumunkat: „Ha így könyvecském óhajtott kedves fogadtatásban részesülne fáradtságomnak legbecsesb jutalma leend. Jól tudom és érzem, hogy a tárgy kimerítve nincs, hogy javításra, átdolgozásra, bővítésre mi hamarabb leend szükségem, s ez irányban minden felvilágosítást vagy figyelmeztetést köszönettel fogadok.”

Közel 102 éve annak, hogy - először a történelem folyamán - egy gép, emberrel a fedélzetén önerejéből szabadon repült. A napot, amelyen az Egyesült Államokban a Wright testvérek motoros gépükkel elsőként a levegőbe emelkedtek – 1903. december 17-én -, az első repülésnek rögzítette a történetírás.

Az emberiség tanúja lehetett egy csodának: ember a levegőben!

Néhány év telt csak el, és Európában is csodálókra talált a repülés, először Franciaországban Louis Blériot személyében. Ez a tehetséges, értelmes mérnökember 1909. júliusában elsőnek repülte át motoros gépével a La Manche csatornát. Kezdetét vette a levegő meghódításáért folytatott küzdelem.

Blériot még ebben az évben Magyarországon is bemutatta gépét, és a repülő tudását. A repülést látván szinte bele ivódott a magyarokba is a repülési vágy, a repülés iránti szeretet.

Kutassy Ágoston 1909. november 4-én mint az 1. számú pilóta igazolvány tulajdonosa Rákosmező felett első magyar pilótaként repült. Budapest után itt, Somogyországban, Nagyatádon repültek először, 1910. augusztusában.

Sorolhatnánk még a bátor úttörőrepülőinket tovább, de e rövid bevezető után az 1911-es évvel elérkeztünk a nekünk fonyódiaknak, balatoniaknak oly nagy jelentőségű eseményhez, amelyet részleteiben is ismertetünk.

A korabeli újságokban is megjelent rövid hír, tömören, szárazon: 1911. augusztus 28-án Lányi Antal hadnagy elsőnek repülte át a Balatont, Badacsony és Fonyód között. De hogyan is történt mindez? Milyen előzmények után jegyezhették fel a krónikások ezt a szenzációs eseményt?

Lányi Budapesten született 1886-ban. 1906-ban avatták hadapród tiszthelyettessé, 1908-ban hadnaggyá nevezték ki, 1909-ben szolgálatteljesítés közben olyan súlyosan megsérült, hogy két évi időtartamra ideiglenes nyugállományba helyezték. Lakóhelyéül Nagyváradot választotta. Ekkor kezdett behatóbban foglalkozni az aviatikával.

Már 1909-ben elkészítette saját kétfedelű siklóját és ezen repült először sikeresen. 1910-ben készítette el az első motoros repülőjét, és 1911-ben a második motoros változatot, egyesek szerint ezzel repülte át a Balatont, azonban megállapítást nyert az a tény, hogy Lányi hdgy. ebben az időben Rákoson híres oktató volt egy „Blériot" típusú egyfedelű gépen, és valószínűnek tűnik, hogy ezzel hajtotta végre ezt a bravúros, egyedülálló feladatot. Ez a gép sokkal biztonságosabb volt, mint a sajátja.

Az átrepülés nagy szenzáció volt ekkor, melyet Badacsonyból-Fonyódra hajtott végre. Mindkét oldalon kíváncsi nézősereg követte a nem mindennapi látványt. A pilótát elismerően köszöntötték a két Balaton-parti településen, különösen nagy tömeg várta Fonyódon, ahol sikeresen végezte a leszállást.

1911 augusztus 25-én szállították a repülőgépet Badacsonyba és innét készült Lányi, hogy 27-én vasárnap végrehajtsa az első balatoni átrepülést. Mivel a repülés ekkor a legnagyobb csodának számított, mindenki szerette volna látni a nagy szenzációt. Mindkét oldalon már előre jó pénzért elkeltek a jegyek. Badacsonyba a legdrágább ülőhely a páholyban 10 koronába, a starthely közelében 6 koronába, míg a legolcsóbb állóhelyek 3, illetve l koronába kerültek. A korabeli újságok hirdetéseit átnézve tudjuk, hogy ebben az időben l korona volt egy liter tejföl, azonban negyven koronáért a strandon már egy szezonra vehetett kabin bérletet a fürdőző.

Az átrepülés tervezett napján augusztus 27-én, azonban a viharos időjárás nem tette lehetővé a repülést, felszállt ugyan és körbe repülte a Badacsonyt, majd leszállt. Augusztus 28-án a nap már reggel korán ígéretesnek mutatkozott, mert a napsütötte tiszta égbolt reményt adott Lányi hdgy.-nak, és a segítőtársaknak a sikerhez. Délelőtt elvégezték a felkészülést, a gép teljes előkészítését, annak átvizsgálását. Délutánra már enyhült a nagy meleg és teljes volt a nézősereg.

Lányi Antal a start helyen 17 óra 30 perckor felpörgette a motort, majd kisvártatva elstartolt. Billegve gyorsult, majd emelkedett. 50-100 m-es magasságban lehetett, amikor elhagyta a badacsonyi partszakaszt, és még emelkedve 150 m-en repült a Balaton felett, Fonyód felé. Nyolc perc repülés után sikeresen földet ért a Balaton déli partján, itt, a mi Fonyódunkon, egész pontosan a mai Fonyódliget területén. A kíváncsi nézősereg nagy örömmel és tapssal fogadta a sikeres pilótát.

Lányi Antal hdgy. ezt a bátor feladatot nem virtusból hajtotta végre, hanem a magyar repülők becsületének igazolására.

Lányi Antal 1912-ben tervezte a harmadik, utolsó gépét Rákosmezőn. A magyar aviatikusok oszlopos tervezője és pilótája volt. Később 1914-től az I. világháborúban bátran, hősiesen harcolt, mint kitüntetett pilóta tiszt. 1915-ben előléptették főhadnaggyá, később századossá, majd 1919 után, civilként is, mint pilóta és repülő-technikus tartották számon.

A fonyódi kikötőben álló emlékmű méltóképpen szimbolizálja Lányi Antal repülő nagyságát, magyarságát, bátorságát! Hangsúlyozzuk: hálával és tisztelettel gondolunk valamennyien Lányi Antalra, a Balaton első átrepülőjére! Bár a múló évtizedek gyengítik az emlékezést, és 94 év nem kis idő, de őt elfelejtenünk nem szabad! Ez az emlékmű álljon itt békében, minden magyar repülő emlékére, kik repüléseikkel a haladást és a hazát szolgálták. 

 Legyen áldott Lányi Antal emléke!

Tisztelettel köszöntöm Önököet!

Szükségesnek tartom, hogy magyarázatot adja az először talán kacifántosnak tűnő könyvcímre. Miután nem vagyok történész, nem vállalkozhattam arra, hogy olyan, minden területre kiterjedő, értékelő, elemző történeti monográfiával álljak elő, ami teljes egészében átfogja a fonyódi zsidóság históriáját. Ezért nem adhattam a könyvnek azt a címet, hogy „A fonyódi zsidóság története”, mert becsapnám vele a kedves olvasót. Ugyanakkor, mint lelkes és talán fanatikus forrás kutató, sikerült összegyűjtenem azt hiszem elég sok mindent, ami az adott témába vág. A könyv nem csakis és kizárólag a helyben élt zsidókról szól, hanem tágabb kört vonva az úgymond fonyódi érdekeltséggel rendelkező zsidóságról is említést teszek, nem is kis terjedelemben. Erre magyarázatul szolgálhat az is, hogy Fonyódon nem telepedett meg nagy számban zsidó lakosság, ellentétben pl. a szomszédos Boglárral, sőt, a jóval kisebb lélekszámú Szemessel. Tudomásunk szerint az 1941-es összeíráskor 30 fős volt a fonyódi zsidóság, ebben az időszakban Bogláron 170 fős volt.

Az is közrejátszott abban, hogy nem kizárólag a faluban lakó izraelitákról teszek említést, hogy a föllelhető iratok, irodalom is kevésbé állt rendelkezésemre. A kaposvári levéltárban a Fonyódra vonatkozó iratok a II. világháborút megelőzően gyér száma is azt kívánta meg, hogy szélesebb területet vizsgáljak.

Azt viszont meg kell említenem, hogy a Fonyóddal valamilyen módon kapcsolatba került zsidóknak csak a fonyódi vonatkozásait mutatom be, így a könyv teljes egészében Fonyódról szól. Ilyen esetben csak a megértéshez legszükségesebb információkat tartalmazza azzal kapcsolatban, ami nem fonyódi.

Így – röviden áttekintve a kötet tartalmát – szóba kerül egy igen érdekes szerződés, amely az 1840-es évek elejére, közepére röpít vissza minket, az akkori fonyódi halászati viszonyokba kapunk betekintést. Érdemes megemlíteni, hogy részletesen leírja a szerződés azt is, hogy milyen épület állt rendelkezésre az akkori halászbérlőnek, Bekk Salamonnak, aki Inkey Józseftől bérelte a téli halászati idényre a fonyódi vizeket.

A fonyódi földbirtokosok sorában teszek említést Wodianer Rudolfról és a Basch családról. Előbbinek családja többek között a Lánchíd megépítésében is közreműködött, ő maga pedig Fonyódot annyira szerette, hogy itt temettette el magát, a sírjáról egy 19. századi fotót is közlök.

Igyekeztem bemutatni a Rosenberger család több területre kiterjedő tevékenységét is, ami magába foglalta a világhírűnek mondható halászati vállalkozást, a hajózást és az ingatlan-kereskedelmet is.

A tószegi névvel nemességet kapott Freund család leginkább a pusztaberényi birtokán élt, ill. a Badacsonyi Bazaltbánya Rt. kötődött a nevéhez, bár Fonyódon is tartottak fönn irodát, ill. itt tették vasútra a túloldalon kibányászott bazaltot.

Az 1919-es év Fonyód történetébe mélyen bevésődik, mert országos hírnévre tettünk szert, bár dicsekedni nincs okunk. A történetről itt csak nagyon röviden, a könyvben részletekbe menően elolvashatják: a Tanácsköztársaság bukását követően a faluba érkezett augusztus végén egy tiszti különítmény, és kommunisták után kutatva elfogtak három zsidó származású embert, akikről feltételezték, hogy a kommün alatt kapcsolatban álltak a kommunistákkal. Összehívtak egy falugyűlést, és azon - úgy beállítva az esetet, mintha a nép ítélete lenne – fölakasztották a három szerencsétlent. A fizikai közreműködést persze a falubeliekkel végeztették, így 3 fonyódi földműves nevéhez fűződik az akasztás tényleges elkövetése. Sikerült a korabeli jegyzőkönyvet megtalálnom, újságcikkek, visszaemlékezések, unikális naplórészletek, szépirodalmi hivatkozások sokasága írja körül az esetet, amelynek híre annak idején a határokon túlra is eljutott.

Ennek az eseménysornak volt a következménye egy szintén eléggé irat bő mozzanat, amely a Sonnenschein családdal kapcsolatos. Amely családról el kell mondani, hogy már az 1870-es évek legeleje óta itt él Fonyódon, mind a mai napig. A család életének több eseménye is helyet kapott a könyvben. Így, a számomra talán legérdekesebb történet, amely a család néhány tagjának Amerikába vándorlásáról szól. Egy péntek koraesti internetes keresgélés eredményeképpen bukkantam a világhálón egy adatbázisra, amelyben ráakadtam több Sonnenschein családnevű között a Fonyódról elszármazottakra is. Ezt követően érdekes fordulatok után az utókornak sikerült egy több mint 90 éves fotográfiát is átmenteni az utókor számára, ezt láthatják a borítón is egyébként.

Sonnenschein Lipót első világháborús részvétele is helyet kapott, ez is egy klasszikusnak mondható nyomozás eredménye:

Úgy gondolom értékes anyagrésze a kötetnek a teljességre törekedve összeállított anyakönyvi fejezet, amely az 1810-es évek elejétől tárja föl a fonyódi ill. a Fonyódhoz köthető adatokat. A levéltárban anyakönyvek lapozgatásával, olvasással töltött órák eredményeképpen 20 oldalnyi anyakönyvi adat segít megismerni az itt élt zsidókat.

A többi fejezet írásánál is sokszor segítettek ezek az adatok, hiszen az Amerikás-anyagrész beazonosítása nem lett volna lehetséges ezen ismeretek nélkül.

 Ugyanakkor egy teljesen új fejezet is egy ilyen bejegyzésnek köszönheti létét, ui. a halálozási adatoknál bukkantunk egy szombathelyi földbirtokos fonyódi halálára, amely elindított egy újabb kutatást, amelynek eredményeképpen egy igen izgalmas krimi kellős közepébe kerülhetünk.

Ezután szintén levéltári forrásokat fölhasználva – átnézve 5-6 év lengyeltóti főszolgabírójának és Fonyód nagyközség iratait – igyekszünk bemutatni a vészkorszak alatti idők fonyódi történéseit.

A könyv legvégén kapott helyet egy visszaemlékezés, amely több órányi hangfelvétel után került leírásra. Sonnenschein Magdolna, a mindenki által ismert Horovitz néni volt olyan kedves, és szóba állt velem. Elmesélte nekem az életét, örömteli és szomorú dolgokat egyaránt. Én mindezt leírtam, és Önök elolvashatják. S a családi fotóalbumban kutatva még fényképeket is kaptam tőle. Még arra is hajlandó volt, hogy sok-sok lépcső megmászásával a padláson előkeresse Édesapjának azt a beíró könyvét, amibe bejegyezte, ki mit vitt el fizetés nélkül a boltból, amit aztán később fizettek ki. Szóval köszönettel tartozom neki, hogy időt szánt rám, még akkor is, amikor bizony igen csak keserves emlékeket kellett fölidéznie.

Röviden ennyi mindenről szól ez a könyv. És még sok egyébről, ami itt nem került szóba. A könyvben közel 400 hivatkozást is talál az, aki belelapoz. Ezek egy része a fölhasznált újságcikk, levéltári irat, könyv, személyes közlés tényét rögzíti, megmutatja, honnét vettem az adatot, idézetet. Más részük pedig kiegészítő információt közöl azok számára, akiket kicsit jobban érdekel a háttér. Ajánlom mindenkinek ezek átböngészését is, mert – bár ugye én elfogult vagyok – sok érdekességet megtudhat belőlük a kedves olvasó.

Szólnom kell arról is, hogy sajnálatos módon a könyv nem hibátlan. Hiányoznak belőle fotók, szövegrészek, amelyek már nem kerülhettek bele. Az idővel kellett megvívnom nagy csatákat, ui. pályázati támogatásnak köszönhető elsősorban a könyv megjelenése, ezzel azonban az is járt, hogy határidők voltak, amelyeket illett – volna – betartanom. Ez nehezen ment, többszöri halasztás után a végleges elszámolási határidő, amin már nem lehetett változtatni, szept. 30-a volt, így augusztus végére mindenestül be kellett fejeznem a könyvet, bár meg kell vallanom, néhány hónapot még szívesen dolgozgattam volna rajta. Sok mindent finomítani kellett volna, de hát ez most ilyenre sikeredett. Kérem Önöket, ha hibát találnak a könyvben, jelezzék majd nekem. Gondolok itt leginkább a tárgybeli tévedésekre.

Jogosnak tűnik a kérdés, miért nem vártam a kiadással, ha még ennyi minden hiányzik? Azt gondolom, az adódó lehetőségeket meg kell ragadni, akkor, amikor alkalom nyílik rá. Ilyen lehetőség volt nekem, hogy két pályázat is támogatta a könyv kiadását, ilyen nincs minden évben. Így, részben tehermentesítve lett az önkormányzat, amelynek a segítségét ezúton is köszönöm, hiszen az anyagi támogatás mellett az én foglalkoztatásommal is bőven része van a könyv megjelenésében.

Fogadják szeretettel a könyvet!

Tisztelt emlékező fonyódi polgárok!

Mindannyian eleinkre gondolunk ezekben a napokban, olyanokra, akik már nem lehetnek velünk. Ismertük és szerettük őket, de a Sors akaratában megnyugodva tudjuk, ők már egy másik világban vannak.

Megemlékezésünk középpontjában most elsősorban azok a fonyódiak állnak, akiket a különböző háborúk, csaták viharai ragadtak el. Ők nem természetes körülmények között, az élet dolgaiban megfáradva adták át lelküket a Teremtőnek, hanem hon-védő háborúk, forradalmak, világégések áldozatai lettek.

Emlékezzünk a XVI. századi Fonyód hős vitézeire, akik, amíg lehetett, visszaverték az újra és újra támadó török csapatokat, bajt vívtak velük, de sajnos eljött az idő, amikor a túlerő fölmorzsolta a szívvel-lélekkel küzdő magyar daliákat. Vérük áztatta a Fácános palánkvár területét, de kitartottak, amíg bírták. A legvitézlőbb közülük is palonai Magyar Bálint volt, neve örökké a fonyódi hősök panteonjában fog ragyogni.

E helyütt emlékezzünk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tiszteletreméltó fonyódi kapcsolattal és kötődéssel bíró hősére is, a mártírsorsot fölvállaló Noszlopy Gáspárra, aki bujdosása időszakában bizton számíthatott a fonyódi nép segítségére. Az árulás folytán Pesten elfogott és később fölakasztott somogyi kormánybiztos haza- és szabadságszerető példája előttünk áll és méltó megbecsülésünkre.

Emlékezzünk a múlt század több veszedelmére, amelyek annyi bajt hoztak ránk. Az első világégés frontjain harcoló fonyódi bakák közül oly sokan nem térhettek haza szeretteikhez. Szülők siratták a felnőtt életbe még csak éppen bekéredzkedő fiukat; testvéreknek kellett felnőni az óvó báty és védelmező öcs nélkül; szerető feleségek és mennyasszonyok hiába várták haza a férjet, a vőlegényt. Nem jöttek haza, ott maradtak a lövészárkokban, és a harctér megannyi helyén. A fonyódi katonák közül sokakat a somogyi és tolnai bakákhoz hasonlóan a 44-es, gyalogezredbe, a híres ’rosseb’-ezredbe hívtak be szolgálatra. Ennek az ezrednek volt a legnagyobb a vesztesége, több alkalommal cserélődött ki teljesen az állománya, annyian estek el a csatatéren. Az ezredet dandárparancsnoka Piavétől teljes felszereléssel vezette vissza - harcok árán - hazájába, a gyönyörűséges Somogyországba. Fonyódiak voltak tagjai azon sok ezer katonának, akik – idézet következik - „Somogy és Tolna vitéz fiai közül kimagasló példáját adták trón és haza iránti változhatatlan ragaszkodásnak.”

A második világháború ideje alatt szintén családok szakadtak ketté. Hányan várták a postást, és dúdolva a korabeli slágert, megörültek, amikor „Üzenet jött messze-messze földről”, s a „halványzöld-szín tábori levél” azt tudatta az itthon maradottakkal, hogy a szeretett férfi él és – természetesen a körülményekhez képest - jól van. Aztán sokaknak a szomorú értesítés jutott osztályrészül, amely a kedves elvesztését tudatta. A Don-kanyar 200 ezernyi honfitársunk temetője lett, s fonyódi vér is öntözte, ezt a magyar történelem számára borzalmas területet.

A háborúk polgári áldozataira is emlékezünk, hiszen hiányuk fájó és megmagyarázhatatlan.

Emlékezzünk azokra is, akik a koncentrációs lágerek poklában és a munkaszolgálat kiszolgáltatottságában lelték emberhez nem méltó halálukat.

Miközben meggyújtjuk az emlékezés mécseseit, gondoljunk azokra is, akiket a háborgó vagy éppen a téli Balaton nyelt el. Sok fonyódi végzetét okozta a leginkább barátságos és kedves arcát mutató, de gyakran kiszámíthatatlan és ezért mindannyiunkat óvatosságra intő Magyar Tenger.

Emlékezzünk továbbá mindazokra, akiknek képe fölvillan időnként gondolatainkban, de már nem lehetnek közöttünk. Égjenek, pislákoljanak értük is a gyertyák, a mécsesek, hirdessék azt, hogy nem halnak meg azok, akiket a jövő nemzedéke emlékeiben hordoz.

Őrizzük meg őket szívünkben, emlékük legyen áldott!